trg_fontaneMajdnem akkora érvágás lett a délvidéki magyar nemzettesten az elmúlt évtized, mint a hírhedt kilencvenes évek. A 2002-es és a 2011-es évi népszámlálások között 13,5%-kal csökkent a magukat magyaroknak vallók száma.
Az országban a tízezer híján közel háromszázezerből (pontosan: 293 299) kilenc év alatt alig több mint negyedmillió (253 899) lett. Összehasonlításképpen, 1991 és 2002 között, tehát egy 11 éves, háborús és hiperinflációs időszakban 49 284-gyel kevesebb lett a magyar, ami akkor 15%-os csökkenést jelentett…
Amennyiben ez így folytatódna, akkor 10 év múlva nagyjából maximum 220 000 magyar maradna itt. Húsz év múlva pedig bizonyosan 200 000 alá csökkenne ez a szám… Vagy még ennél is rosszabb lesz a helyzet?
Sokkal több elhalálozás, mint a születés (a vajdasági magyarok átlagéletkora 45 év!), továbbá: asszimiláció, elvándorlás…
Badis Róbert szociológus a Magyar Szó lapnak többek között ezt nyilatkozta: „A mobilitási szándékot vizsgáló kutatások szerint minden második fiatal gondolkodik külföldi munkavállaláson. Ennek a tendenciának lassulásához vagy megállításához, országos gazdasági fellendülés szükséges, új munkahelyek, anyagilag és erkölcsileg megbecsült tudás. Az pedig köztudott – igaz, nem vizsgált és bizonyított –, hogy Szerbiában pártszimpátia és kapcsolatok révén lehet legkönnyebben munkához jutni. Ez elől menekülnek a fiatalok”.
Az okok régóta ismertek, nem újak.
Sajnos, úgy tűnik, hogy a nemrég még óriási előrelépésként üdvözölt leegyszerűsített honosítási eljárás, illetve visszahonosítás is visszaüt a vajdasági magyarságnak – a magyar – pontosabban az EU-s – útlevél ugyanis sokaknak elsősorban ugródeszkát jelent a kivándorláshoz. A reményüket vesztettek – elsősorban gazdasági okokból – belefáradtak a „majd jobb lesz” ígéretekbe. Németországban, Kanadában stb. MÁR jobb…
Közösségi jövőnk hosszú távon igen kétséges.
Más nemzeti közösségek is fogynak, a Vajdaság lakossága pl. az elmúlt (2002-2011) időszakban 100 000-rel csökkent, de a csökkenés természetesen elsősorban a kisebbségi közösségeket sújtja.
Kétségtelen, hogy az itteni magyarság népességcsökkenésének gazdasági (anyagi) és asszimilációs okai vannak, ugyanakkor az elmúlt tíz évnek van még néhány jellemzője a közösség életében: még soha nem volt ennyi „érdekvédőnk”, akik természetesen csakis a boldogulásu(n)kat tartják szem előtt, továbbá soha nem voltak még ennyien, akik hivatásszerűen űzik megélhetési magyarságukat, még soha nem volt ennyi intézmény, amely a közösség boldogulására alakult – és soha nem harsogták még ennyire a pártújságok, -rádiók és -televíziók, hogy „mennyire jó magyarnak lenni” – főleg választásokat megelőzően.
Jónak jó, csakhogy éppen nem itt… – mintha ezt üzennék a népszámlálási adatok.
B.M.
