trg_fontane
Becsén egyre többen foglalkoznak, főleg hobbiból, kézművességgel. Városunkban élnek gyertya-, szappan-, ékszerkészítők, de kézművesség a hangszer-, bútorkészítés stb. is.
Érdekes utánajárni a kézművesség történetének/ történelmének.
Kézművességnek nevezzük az emberi erővel és kézi szerszámaival – a természetes eredetű alapanyagokon – végzett formaátalakító tevékenységet, és kézműves-terméknek az így létrehozott termékeket. A termék lehet félkész- vagy késztermék. A meghatározás ugyan emberi erőt említ, de a mai korban elfogadható, ha a „gépi erő“ használatával kibővítjük a fenti gondolatot, mert pl. a fúrás, esztergályozás stb. munkaműveleteket a kézműves ma már főként elektromos energiával hajtott gépekkel végzi. Ebbe a kibővített meghatározásba beletartozhat tágabb értelemben pl. az egyes agyag-, porcelán-, üveg- és zománc alapanyagú készítmények előmelegítése, kiégetése is, illetve az üveg- és fémöntéshez szükséges elektromos kemence használata is.
Kézművesség a kézműves mesterségek, szakmák gyűjtőneve is.
Az így létrehozott termékek vagy áruk előállítóit kézműveseknek nevezzük.
A magyar nyelvben a kézművesség a hagyományokra épülő, kézi szerszámokkal, egyedi eljárással folytatott házi- vagy kisipari tevékenységet jelenti.
Mivel a prehisztorikus időkben a legtöbb ember ismerte vagy elleste az ősi alapszakmák (fazekasság, fegyverzetkészítés, ruházatkészítés) munkamódszereit és rá is kényszerült azok gyakorlására, a munkának szakmává alakulását megelőzően nem volt lényeges és ezért nem is volt ismert a kézműves személye. Az egyszerű szerszámokkal (fa, kő, csont, bronz, réz, ár, tű, balta, kalapács, ásó stb.) a dolgozó ember többnyire szűkebb környezetének és magának készítette tárgyait. A kézzel elkészített egyszerű termékek többnyire a mindennapi élet szükségletei, kellékei voltak, szintén egyszerű anyagokból: kőből, agyagból, fából, bőrből, szaruból, növényi eredetű anyagokból, majd fémből és üvegből készültek a használati eszközök, tárgyak.
Bár az ókor kezdetén a rabszolgatartó társadalmakban a kézművesség alantas és rabszolgák által végzett foglalkozásnak számított, idővel a mesterségek kiváló művelői a szakmáikat elismert rangra emelték. Így azoknak, a viszonylag kötetlenebb életformát biztosító munkajellege és a jól elvégzett munkából eredő tisztelet miatt, egyre nagyobb lett a vonzereje. A rátermettségen alapult a munkamegosztás előbb a szakmák szerint, majd a szakmákon belül is.
A középkor elején vált divattá Európában először az ötvösöknél és a kőműveseknél, valószínűleg jól leplezett büszkeségből, hogy készítményeikre pici vagy elrejtett jeleket, megkülönböztető jelzéseket vagy monogramokat rakjanak. Ezeket nevezzük mesterjegyeknek, és ettől az időszaktól kezdve tekinthetjük az egyéni stílusok kialakulását, lassú különválását is.
A céhes és az uradalmi mesterek még megrendelésre dolgoztak, de a népességnövekedésből és a nagyvárosi életformából következően ún. készenléti többlettermelés alakult ki, ezzel együtt létrejött a fejlettebb csere és piackereskedelem – ahol a kézművesek munkájának nagy része áruvá vált.
A hivatásos kereskedőréteg létrejötte előtt a kézművesek a termelt portékáikat vásárokon: hetivásáron vagy országos nagyvásárokon tudták könnyebben eladni. A vásárok rendjét, melyek a helység szentjének nevenapjához, vagy egyéb ünnepnapokhoz kapcsolódtak, az akkori kalendáriumokban tették közre. Nagyon sok magyar népmese emlékezik meg e látványos forgatagokban zajló eseményekről, s az itt kialakuló szerelmi kapcsolatokról is. Ma is híres pl. a Pécsváradi Leányvásár, ahol most már inkább csak a zamatos borokat lehet fogyasztani…
(Folytatjuk)
Forrás: Wikipédia
