trg_fontane
– Többet bírsz ki a víz alatt, mint egy helyben – mondta anyám, és letette a telefont.
Egyik szememmel az órát, másikkal a naptárt néztem, mint egy kaméleon. Már lassan két hónapja voltam Törökországban, és kezdtem azon gondolkodni, hogy hova tovább. Ilyenkor végigfut az agyamon egy program: mit tanultam meg ebben az országban, és mit adtam át az embereknek? Lesz-e nyoma annak, hogy itt voltam? Beilleszkedtem-e, vagy csak turista voltam?
Emlékszem az első hétre Isztambulban. Sétáltam Kadiköyben, ami az ázsiai oldalon terül el, a Márvány-tenger partján. Tátottam a szám, a nap hétágra sütött, mellettem olasz turisták vonultak el, a lábamnál török macska kunyerált dörgölőzve és a közeli étteremből Koray Avcıtől az Adaletin Bu Mu Dünya (Igazságtalan világ) első sorai szűrödtek ki. „Ezt is ismerem. Ki gondolná, hogy nem vagyok helyi?”- nyomtam el egy mosolyt magamban, miközben egy párhuzamos univerzumban vertem a mellkasom, mint Tarzan, büszkeségemben, hogy megint milyen jól beilleszkedtem. Aztán jött a hideg zuhany: egy kirakatban megláttam magam. Nem az volt a legnagyobb baj, hogy az ingemen egy zsíros csík volt a kebabtól. Az sem, hogy a térdemen szakadt volt a farmer. Bekövetkezett a rémálmom: a jobb kezemben fényképezőgép volt, a balban térkép. A TURISTA nagybetűs definíciója voltam akkor és ott.
A kulturális sokkban az a legszebb, ha a saját bőrén tapasztalja meg az ember. Először és utoljára megdicsértem Gizem, a szomszédlány táskáját. Közel sem azért, mert tetszett a zebracsík és a leopárdminta váratlan találkozása a rózsaszín csíkkal, inkább próbáltam jobb kedvre deríteni, ha már a barátjával összeveszett. Erre elkezdte kiüríteni a táskáját, nekem meg kijött a szemem, mint a csigának, hogy most mit csinál. Miután végzett, a kezembe nyomta és nekem adta.
Nagyon szép gesztus volt, hiába mondtam, hogy nem illik a 2018-as tavaszi/nyári kollekciómba, rám tukmálta, hogy fogadjam el, ajándék. Oh, hát persze. Ez is hozzátartozik itt a hétköznapokhoz. Ettől csak az volt jobb, amikor a munkán, ahol két korombeli férfival dolgoztam egy irodában (valószínűleg én volt az első európai nő a munkahelyükön), láttam, hogy kő, papír, ollót játszanak, amikor arra kerül a sor, hogy valamire meg kell kérniük engem.
Ezzel párhuzamosan a vesztesnek egy diszkrét izzadságcsík indult el a halántékán mikor elém állt. Amikor azt gondoltam, hogy ezt nem lehet fokozni, egy botcsinálta indokot hozott fel mentségül, mint pl: „Ez a ceruza a tiéd? Nem…? Értem… És ha már így beszélgetünk, megkérhetlek, hogy küldjél el egy e-mail-t?”. Megdöbbentem. Csak nem ilyen mély a nemek közötti szakadék? Az én agyam úgy van behuzalozva, hogy ilyenkor felmerült bennem a kérdés: azt várják el, hogy én is így viselkedjek velük? Ezt írja elő az illemta-nár, a bonton és a török Wikipédia? Az utolsó egyébként nem létezik, a Wikipédia az egyike azon online tartalmaknak, amelyek le vannak tiltva Törökországban politikai okok miatt.
Két hónappal később egy eldugott kávézóban ittam a török teát, két cukorral, ratlukkal a tányér szélén. Törökül álmodtam és törökül számoltam, a csengőhangom egy török gengszter rapszám refrénje volt, a telefonom hátlapján ott volt a török zászló.
Nálam nagyobb lokálpatrióta nem volt a Binbirdirek utca 27-es szám alatt. Hirtelen egy sokfős orosz turistacsoport vágódott be a kávézóba, minden asztalt elleptek.
Gyorsan kiderült, hogy egy szót sem beszélnek semmilyen nyelven az anyanyelvükön kívül. Ekkor szólt oda az egyik pincér a másiknak törökül: „Most kell Moszkvát elfoglalni, mind itt vannak!”.
Hogy most távozzak angolosan, amikor kezd érdekes lenni? Na, még mit nem!
Ződi Anna
