trg_fontane
Menni vagy maradni című sorozatunk második részében azokra a kérdésekre szerettünk volna választ kapni, hogy Óbecse községi szinten van-e hozzávetőleges adat arról, hogy körülbelül hány magyar család, egyén költözött el innen, ideiglenesen vagy hosszabb időre, esetleg, jobb válasz híján, meg lehet-e saccolni számbelileg, de „struktúrájukat“ tekintve is, hogy kikről van szó (értelmiségi, szakmunkás, általános iskolai végzettségű)?
Arra igyekeztünk fókuszálni, hogy egy szociológus nézőpontjából mi lehet az oka az elvándorlásnak az anyagi mellett, a közönséges munkás esetében még ez sem biztos, az orvosok, mérnökök esetében meg végképp nem. Azután itt van a kockázatok, visszaköltözések, ingázások, vissza nem költözések, okok és okozatok témaköre. A kérdés, hogy fullasztó-e itt a levegő, van-e biztonságérzet, jövőkép, főleg a pártatlan polgárok esetében? Visszafordítható-e az elvándorlási folyamat hosszú távon? Mi tartja itthon azokat, akik (még) itt vannak? Lehet-e emberhez méltóan élni felénk, utazni, színházba járni, mindezt átlagbérből? Lehet-e szabadon gondolkodónak maradni? Mit tesz a politikum az emberek itthon maradása érdekében?
Minderről, s egyébről Kiss Igor óbecsei szociológus, a Községi Tanács tagja beszélt lapunk újságírójának.
– Az egyik legaktuálisabb, legégetőbb és legérzékenyebb kérdésről beszélünk, amikor a migrációról, az elvándorlásról, kivándorlásról beszélünk. A legfontosabb ennél a témánál, hogy higgadtak és tárgyilagosak legyünk. A vándorlás (egyik formája sem) nem mai dolog és nem vajdasági magyar kuriózum. Az angolok Amerikába, a németek Svájcba és Angliába, a lengyelek Németországba mennek, és sorolhatnám. De azt is el kell mondani, hogy az ilyen – nevezzük gazdasági típusúnak – migráció nem is új dolog a világban, de még a mi területeinken sem. Elég, ha csak a 20. század eleji amerikai és dél-amerikai utakat nézzük, vagy a jugoszláv „aranykornak” a gastarbaitereit, vagy a 90-es éveket említsük. A hivatalos statisztikák szerint a 70-es években 2 millió jugoszláv állampolgár dolgozott külföldön. De, ugye, a ma emberét a mai problémák foglalkoztatják legjobban. És ez így van jól. Hivatalos statisztikákról nem beszélhetünk, mert nincsenek, sőt nem is lehetnek, hisz azon embereknek, akik külföldön vállalnak munkát, a 99%-a nem számolja fel óbecsei életét, megtartja lakcímét, sokszor az egészségügyi biztosítását, autóját is, tehát hivatalosan itt (is) van. Ez mondjuk abból a részből jó, hogy nem veszíti el a köteléket a szülővárosával, anyaközösségével, tehát akár alkalomadtán haza is térhet. Találgatásokba pedig nem szeretnék bocsátkozni, mert felelőtlenségnek tartom. Az utóbbi 8-10 év kivándorlóinak struktúráját legnagyobb részben a középréteg képezi (alsó- és felső középréteg). Ezt két dolog miatt állítom. Az egyik az, hogy az elit, és itt főleg a szellemi elitre gondolok, az értelmiségre, ha volt benne vágy és adódott alkalma, minden időben kiment. Nyilván nyelveket beszélt és célzottan tudta, hogy hova megy. A szellemi elit (orvosok, tanárok, mérnökök), ha van ilyen tervük, vágyuk, feltehetően nyelveket beszélnek, ők ma is elmennek. Nem ez, ami a mostani helyzetet jellemzi, mint ahogy nem megy el az alsó, szociálisan, gazdaságilag, képzettségileg, egészségügyileg hátrányos helyzetű sem, mert nincs, vagy nagyon kevés lehetősége van elmozdulni, kimozdulni. Akár gyakorlatilag, akár átvitt értelemben. Ami igazán jellemzi a mai kivándorlást, az a középrétegnek a kivándorlása. És itt főleg a képzett szakmunkásokra gondolok. De a betanított segédmunkások is követik őket. Nem mondok senkinek semmi újat, ha azt mondom, hogy a saját bőrünkön tapasztaljuk, hogy szinte létezhetetlen találni asztalost, kőművest, piktort, az autószerelőre várni kell. De napi szinten keresik a munkásokat a kis- és középvállalkozások, a gazdaságok is, sőt sokan már vidékről hozzák be a munkaerőt, de tapasztaljuk azt is, hogy a nagyobb építkezéseken már romániai, bulgáriai, törökországi vendégmunkások dolgoznak országszerte. Tehát egy olyan paradox helyzet állt elő, amit 10 éve senki nem gondolt volna, hogy munka van, a versenyszférában a bérek is növekszenek, de munkás nincs, mi több, importáljuk őket. De térjünk vissza az elvándorlókhoz. Elmennek, de miért? Először is azért, mert megtehetik. Szeretném emlékeztetni a nagyérdemű olvasót, hogy a 90-es években minden vágyunk az volt, hogy mehessünk. Hát most mehetünk. És sokan mennek is. Egyre kevésbé látszik az, hogy ez egy kifejezetten pénzirányos elvándorlás lenne. Mintha valamiféle divat, vagy hóbort ütötte volna fel a fejét. Hogy az elvándorlás komoly szándék-e, divat-e, társasági buli-e, túlélési eszköz, az egyéntől függ. És itt különböző modelleket ismerünk. Van, hogy csak a férj vállal munkát külföldön, és olcsóbb munkásszállóban meghúzva magát, finanszírozza a családot, van, hogy férj és feleség van kint, a gyermekekre itthon a nagyszülők, vagy közeli hozzátartozók vigyáznak, van, amikor családostul mennek, sőt van, hogy a nagyszülőket is kiviszik. És persze vannak, akik visszajönnek. Egyre többen. Bár pontos információink nincsenek, csak feltételezések, hogy egy idő után rájönnek az emberek, hogy egyrészt kint sincs kolbászból a kerítés, másrészt pedig nem minden a pénz, és a több néha kevesebb. Ugyanakkor Magyarország gazdasági erősödésével megjelentek az Óbecséről is ingázók, a négynapozók. Négy napot ott dolgoznak, három napot itthon vannak. De, ismétlem, egyre többen találják meg itthon is a számításaikat. Hogy van-e jövőkép? Egyéne válogatja, de a mindenkori hatalom, most Belgrádra és Budapestre gondolok, egyre többet és egyre hangsúlyosabban foglalkozik a lehetőségek megteremtésével. Számos pályázati lehetőség van a vállalkozóknak, gazdáknak, de kezdő vállalkozások is számíthatnak támogatásra, és házvásárlási lehetőségek is vannak. Ha csak a Prosperitati Alapítvány pályázatait nézzük, az első, 3 éves ciklusban Óbecse község területén több, mint 1 milliárd dinárnyi támogatás valósult meg. Ez Óbecse község egy évi teljes költségvetésének felel meg. De hogy elég-e? Valószínű, hogy nem, hiszen sose elég, de ilyenre az elmúlt 100 évben nem volt példa. A gyermekek a magyar kormány és a Magyar Nemzeti Tanács segítségével, ha nem is ingyen, de lényegesen tehermentesítve tudnak tanulni, az óvodától egészen az egyetemig, és itt még hozzájönnek azok az ösztöndíjak, amelyeket a község, a tartomány, és a Szerb Köztársaság juttat. Nagyon sok még a dolgunk, de az irány és a tempó nagyon jó. Ebben a kérdésben jómagam is érintett vagyok, mint fiatal, mint kisgyerekes szülő és mint olyan, aki Magyarországon tanult. Amikor feleségemmel együtt úgy döntöttünk, hogy Magyarországon tanulunk, már akkor egyértelmű volt, hogy a diploma megszerzése után hazajövünk. Ez így is lett. Bár nem volt egyszerű a diplomahonosítás sem, s az álláskeresés sem. Viszont, más-más környezetben ugyan, de annyit kaptunk ettől a közösségtől, holott a gyermekkorunkat pont a véres 90-es években éltük, hogy úgy érezzük, tartozunk ennek a közösségnek. És ha szívünkre tesszük a kezünket, minden baj és gond ellenére, egy nagyon szép és tartalmas gyermekkorunk volt. Eltelt azóta 20 év, a mi gyerekeinknek már sokkal több, sokkal jobb lehetősége van. Ha ezen közösen dolgozunk, akkor ez egy nagyon szép pont lehet a világban. Ahogy Böjte Csaba testvér többször fogalmazott, ez egy Tündérkert – mondta Kiss Igor.
F.D.K. – 2. rész
A cikk megjelenését a Szerb Köztársaság Művelődési és Tájékoztatási Minisztériuma támogatja. A cikkben kifejtett álláspontok nem feltétlenül tükrözik a támogatást odaítélő szervezet nézeteit.
